Gyönyörű hóesés fogadott, ahogy a délutáni alvásból felébredve kinéztem az ablakon. Abban a pillanatban eltűnt szememből az álom, élénk izgalom fogott el. Szánkózni támadt kedvem, de nem sima szánkóval, sokkal inkább befogni a pajtában porosodó hatalmas lovas szánba a két legjobb barátomat, Szivárványt, és Hejhót! A két telivér már hetek óta nem voltak karámon kívül s izgatottan nyerítettek, mintha érezték volna eljött végre egy kis móka ideje.
Nem is késlekedtem, gyorsan felöltöztem. Izgatottan kapkodtam magamra a jó meleg lovagló nadrágom, a kedvenc kötött pulcsim, a csizmát, dupla zoknival. A bort is feltettem a tűzre, forralt bor nélkül nem az igazi a szánkózás. Jó hosszú kiruccanást terveztem, csomagoltam még pár sonkás szendvicset, ha esetleg megéheznék! Indulásra készen álltam, kifele menet felkaptam a bundás kabátomat s már léptem is ki az ajtón.
Arcomat megcsapta a jeges szellő, végig borzongtam szinte a fülemben hallottam a vérem lüktetését, lelkesedésem nem ismert megállást.
Kisétáltam a karámhoz Szivárvány felkapta a fejét figyelmesen fülelt, ahogy meglátott izgatott nyerítésbe kezdett, erre, Hejhó is felfigyelt, majd lassú ügetésben a kerítés széléhez szaladt.
Átemelte okos szép fekete fejét s várta, hogy megsimogassam, ahogy mindig is szoktam!
Boldogan simítottam végig a két szeme között s orránál a lágy puha részen, ekkorra Szivárvány is megékezett farával, taszigálva, Hejhót, hogy ő se maradjon ki a jóból. Mindig így van a lustaság, féltékenység úrnője felháborodottan prüszkölt a késlekedésemért!
Mikor mind a két hercegnőmet megpaskoltam és szeretgettem egyenesen a pajtába a szánhoz vezetett utam. A lovacskáim pedig komótosan követtek. Mikor rájuk néztem a szán előkészítése közben nem láttam rajtuk izgalmat, eközben bennem az egeket verte az izgalom. Pedig a lovak megérzik az ilyesmit most még is cserbenhagyta őket ez a különös érzékük.
Lassan befogtam a lovakat a szán elé, ami már nem is volt olyan egyszerű. Az előbbi nyugalmuk azonnal megszűnt, ahogy oda vezettem őket a fogat elé. Szivárvány a nyugodtabb, de most ő is dobolt a lábaival izgatottan nyerített a felszerszámozásuk is igen komoly erőfeszítést igényelt. Már kezdtem lemondani a szánkózásról, úgy kimerített az addig egyszerű és könnyű befogásuk. Nem értettem mi a baj, soha nem voltak ilyen vadak, engedetlenek.
Végül sikerül elindulni, lovacskáim megadták magukat és engedelmesen lassan elindultak ki a pajtán keresztül a hátsó kerten át az erdei ösvényre.
Erős vas szán alatt nyikorgott a friss hó, lovak patáinak ütemes dobogását elnyelte a jeges fehérség, ami úgy szikrázott a fák között előbukkanó lemenő nap fényében mintha ezüst és arany por keverékén haladnánk nem is havon. A látványt csak fokozta Szivárvány színét. Fehér alapon sárgás apró foltok díszítették az egész hátát, most az egész úgy hatott mintha arany csillámok ragyognának rajta s mellette sétált az éjfekete, Hejhó! A két ló látványa elkápráztatott egy álom sem lehet ennél gyönyörűbb.
Csodálatból fagyos szél érintése ébresztett, most örültem, hogy bekészítettem egy pokrócot is az útra. Magam köré csavartam s máris jobban érzetem magam. Kis útitáskából elővettem a forralt bort és kis kortyokban iszogattam.
Valami megváltozott, először fel sem fogtam mi az, csak éreztem. Lovakat figyeltem, ők is éreztek valamit. Hejhó gyakran a levegőbe szagolt füleit megemelve s figyelt. Szivárvány is hasonló képpen, de ő még fel, felhorkantott s sörényét dobálta.
Nem volt ez jó jel!
Jobban kezdtem figyelni, sötétebb lett. Ránéztem az órámra alig egy órája vagyunk úton még korai ez a szürkület.
Felnéztem az égre a napnak már nyoma sem volt sűrű sötét felhő takarta az eget. Önmagában véve ez a hóesés is váratlanul ért nem jelezte a meteorológia a havazást, meleg napos időt jósoltak egész hétre.
Elég messze jártunk már bent az erdőbe az út két oldalán nagy gödrök, mélyedések éktelenkedtek. A megfordulást egy ekkora szánnal lehetetlen.
Mindenképp kellet keresnem egy fordulásra alkalmas területet, jobbnak láttam vissza fordulni.
Lovak nyugtalansága rám is átragad s nem tudtam szabadulni tőle. Már koránt sem tartottam jó ötletnek ilyen messzire elkóborolni az otthonunktól.
De volt még valami, ami nagyon zavart, a csend. Olyan volt mintha eltűnt volna minden zaj, hang, mintha csak a lovak és én élnék ezen a világon.
Megállítottam a lovakat, füleltem akár csak ők, de semmit nem hallottam. Ilyen, csendet ezelőtt nem tapasztaltam. S a hideg, legalább 5 fokot, hanem 10-et csökkent mióta elindultunk.
Érzetem, ahogy átjár, bebújik a pokrócon, kabáton, minden ruhán egyenest a bőröm alá egészen a csontokig.
Vacogtam!
Hihetetlen látvány fogadott mikor jobban szemügyre vettem kedvenceim szőrét, vastagon fagyott dér borította őket.
Nem várhattam egy percet sem, meg kellett fordulnom lehetőleg minél hamarabb.
Kezem s lábam is égett már a fájdalomtól, iszonyú sebességgel támadott a fagy. Lovak mintha érezték volna nekivágtak gyors ügetésből még gyorsabb vágtába. Szinte lehetetlen volt irányítani őket. Minden erőfeszítésemen azon voltam, hogy fent maradjak a szánon. Nem tudom meddig vágtázhattunk ilyen sebesen, örült tempóba. Egyszer csak lassult a vágta.
Teljesen szétfagyva, összetörve ültem, a változásra azonban felkaptam a fejem.
Elképesztő volt, megálltunk, s megint a síri csend, de valami más is volt.
Fenyves erdőben haladtunk, mellettünk még szürkület és félhomály, de arrébb kb, száz méterrel sötétség, olyan sötét, amiben még talán Hejhó is világítana.
Az út jobb és bal oldala járhatatlan még mindig, fordulásra alkalmatlan.
Elkapott a rémület, legszívesebben sikítottam volna azonban tudtam, ha elkap, a pánik az a halálomat jelentené.
Szivárvány, és Hejhó idegesen dobálták sörényüket patáik dobogása erősödött. Féltek! Akkor már tudtam hatalmas bajban vagyunk.
Félelmükben szerencsétlen állatok egyre csak hátráltak, ami egy ekkora vas szánnal korántsem könnyen irányítható. Kezdett félre csúszni a szán le a meredek oldalon a buckákhoz.
Igyekeztem szavakkal megnyugtatni a két legjobb barátomat, De semmit nem ért, lehet meg sem hallották.
A sötétség pedig közeledett, nem úgy, mint este, ahogy megy le a nap a fák között szűrődő félhomály, ami végül sötétségre vált. Ez inkább olyan volt, mint mikor egy hosszú folyóson sorban fújod el a gyertyákat s nyomodban ott jár, a sötétség s az utolsó gyertya elfújásakor nem marad más csak a fekete semmiség.
Megvadult lovak félelmükben hátráltak patáikkal rúgták, kaparták a havas talajt egymásnak menve, oldalazva próbáltak kiszabadulni szorult helyzetünkből. De a szán csak csúszott lefelé magával húzva a lovakat. Már mikor úgy érzetem végleg lecsúszunk a mélybe vagy elnyel minket a közeledő sötétség, Hejhó nekilendült megérezve ezt Szivárvány szintén pár nekiveselkedés után hirtelen nekilódultak sebesen kiemelve a szánt a mélyedésből engem pedig a lendület lesodort a szánról s az út szélére estem.
Mikor az esést követően a szán után néztem csak hatalmas hófelhőt, porhavat láttam semmi mást.
Még hallottam a lovak patáinak dobogását majd megint csönd, síri csönd.
Felálltam, felém gomolygó feketeséget néztem, lovakért nem aggódtam ők haza találnak bárhonnét, de a saját életemért nem adtam volna egy fabatkát sem.
Nem menekültem, hova is mennék, fáradtan, átfagyva, éhesen, pánik félelemmel aligha lett volna esélyem, hogy épségben hazataláljak, egy olyan helyről, amit még ez előtt, soha de soha nem láttam.
Mikor ezt tisztáztam magamba elindultam egyenesen a sötétségbe, nem hiszek a véletlenben, nekem ez a sorsom.
Ezekkel a gondolatokkal a fejembe hagytam, hogy körbeöleljen a fekete félelem.
A hideget már nem is éreztem, fojtogatóan párás volt a levegő, s sűrű.
Éreztem, hogy szédülök, elzsibbadnak végtagjaim, szemem lecsukódik, már csak aludni szeretnék öntudatlanul, nem lenn,i nem szenvedni.
Egy ismerős hangot hallok mi álmaimban kísért, Tündérsrác ő hív. Megyek, kedvesem megyek, nyögöm a szavakat s ezzel megadva magam a végzetnek a fekete elmúlásnak.
Péli Ildikó
