Lilien kiemelkedik a habokból, testén megcsillannak a vízcseppek a lemenő Nap
aranylóan vörös fényében. Ahogy lépked ki a vízből, a Nap is irigykedve nézi a
gyönyörű, telt keblű, hosszú hajú nőt. Ugyan ezt érezhette a tenger is, mert
hullámai újra és újra Lilien után lendültek, körbeölelték szép testét és húzták
volna vissza a habokba. A nőt nem érdekelte, hogy mit akar a tenger, és hogy
mennyire csodálja a Nap. Ábrándos mosollyal az arcán lépkedett ki a partra
egészen addig, míg a habok már csak a szép bokáját tudták a hűvös érintésükkel
körbesimogatni. A partra érve, gondosan kicsavarta hosszú hajából a vizet, majd
lehajolt egy kis lenge selyem vékony anyagért, azt könnyedén maga köré
csavarta, majd vetett még egy utolsó pillantást a lenyugvó Napra, majd elindult a
part mentén.
Itt még a part strandolásra alkalmas, finom homokkal borított szakasza volt. De
minél lentebb halad, egyre kövesebb, sziklásabb lett a partszakasz. Ilyen messze
a kis falucskától már nemigen lehetett emberbe botlani. Az esti fürdőzés után
Lilien mindig elsétált erre. Élvezte a csendet és nyugalmat, a tenger halk
morajlását, a hullámok hangját, amikor a szikláknak csapódnak, és a sirályok
énekét, amit messziről hozott a szél. Ezt a békés harmóniát megzavarta egy felé
sétáló ember a tájba nem illő, sértő mivolta. A semmiből került oda csak azért,
hogy tönkre tegyen valami nagyon szépet. Ezt gondolta Lilien, ahogy egyre
közelebb kerültek egymáshoz. Az idegen mozgásában volt valami
megmagyarázhatatlan légiesség. Mintha nem is a lábain járna. Lilien olyan
elmélyülten nézte, hogy már csak azt vette észre, hogy ott állnak egymással
szembe és egy gyönyörű borostyánsárga szempár figyeli őt. Lilien nem tudta
levenni a szemét a férfiről, nemcsak a különösen szép és ritka szeme színe miatt,
volt valami mély titok a férfi körül. Ami úgy lengte körbe, mint egy finom
selyem palást. A nő még soha nem érzett ilyet. Voltak férfiak, kik tetszettek neki
és sok udvarlója is akad, de igazából egyik sem vonzotta eléggé, hogy igent
mondjon. De ez a semmiből előlépő titokzatos férfi több volt, mint amiről
valaha is álmodott. Még mielőtt bármit is mondhatott volna, már el is sétáltak
egymás mellett. Önkéntelenül is utánafordult, mert nem tudta elhinni, hogy ez a
férfi valóban létezik, és nem csak a képzelete játszott vele ilyen csúf tréfát.
Mosolyogva nyugtázta, nem álmodik.
Lilien egész nap kapkodott, sietett, maga sem értette mi hajtja, hová rohan.
Megnyugvást csak a kedvenc partszakaszán történő sétája alkalmával érzett.
Ekkor döbbent rá, hogy egész nap erre várt. Szíve hevesebben kezdett verni,
ahogy felidézte a titokzatos férfit. Szemével őt kereste, azt várta, hogy
bármelyik pillanatban feltűnhet légies járásával.
Mint mindig, most is jól kiúszott a tengeren. Élvezte, ahogy egyre jobban
elfárad. Ilyenkor minden bánata és rossz érzése, félelme eltűnt a tenger hullámai
között.
Hogy kicsit erőre kapjon, ráfeküdt a hullámokra és hagyta, hogy a tenger
kényeztesse, lágyan ringassa. Közben az eget figyelte és a felette elszálló vízi
madarakat. Csodálatos érzés volt, mintha eggyé vált volna a végtelen
mindenséggel. Mikor már kellőképpen ellazult és kiélvezte a csodát, amiben
része volt, elkezdett visszafelé úszni. Egyre izgatottabb volt, hátha újra látja a
borostyánszeműt.
Lilien gyorsan kiúszott, most még inkább nem érdekelte a Nap csodája sem, a
tenger marasztaló csókjai. Sietett a partra, gyorsan felöltözött és elindult a
szokásos úton. Elérte a sziklákat, már a Nap is alábukott, de őt nem látta sehol.
Olyan mély csalódást érzett, amit még ezelőtt soha.
A napok teltek és Lilien minden nap ugyan úgy tett, de mindvégig
reménytelenül. Bármennyire fájt a nap csalódása, másnap valami mély hit
hajtotta újra és újra a partra, hogy újra látja a férfit.
Lindra a parton sétált. Tudta, nem lenne szabad ott lennie. Apja a lelkére kötötte,
hogy nem mehet az emberek közé. De ő, mint oly sokszor, most sem
engedelmeskedett. Lindra egy különleges nép fia. Ez a nép hosszú évszázadok
óta a mélyben él. Egyaránt képesek lélegezni a vízben és a szárazföldön. Ősi
titok ez, melyet a vizek népe és az emberi faj is többször feltárt már, de akkor
mindig véres háború keletkezett. Az utolsó háborúban minden olyan ember
odalett, aki tudott a titokról. De van, ami soha nem tűnik el, egy kis része mindig
velünk marad. Ma is kering különös Vízi népekről szóló legendák. Ilyenek a
sellőkről szóló mesék és történetek. A valóság teljesen más. Ők nem sellők, a
víz mélyén élnek a szárazföldön. Csodálatos a világuk, a Napnak fényét és
energiáját használják egy különleges, emberek által fel nem fogható fantasztikus
találmány segítségével. Rendelkeznek termőföldekkel, állatokkal, növényekkel,
amik hasonlóak a Földön található fajtákkal. Itt mindennek saját fénye van,
olyan ez, mintha mi emberek látnánk minden élőlénynek az energiafényét,
auráját. Minden élőlény sajátos színű fénnyel rendelkezik. A nép a szeretet
egységében élte mindennapi életét. Egyetlen egy fontos és megszeghetetlen
törvényük van, nem kerülhetnek kapcsolatba az emberrel. A titok megtartása
mind a két faj fennmaradásának volt a záloga.
Lindra meglátta a felé közeledő nőt. Nem tudta levenni a szemét róla. Ember
még soha nem babonázta meg ennyire. Nézte a nőt, ahogy mozog, ringó
csípőjét, ritmikusan hullámzó mellkasát. Belerándult, ahogy nézte a nőt. Az ő
fajtája különösen jól lát még sötétben is. Alig öregszenek és az emberekhez
képest elélnek akár 900 évig is, vagy tovább.
Még távolról is jól látta, ahogy Lilien izgalmában a nyelvével megnedvesíti
kiszáradt ajkait. Lindrában ez olyan vágyat ébresztett, amit eddig soha nem
érzett. De tudta, nem lehet kapcsolata a Földi nővel. Így csak elsétált mellette és
megfogadta, hogy soha, de soha nem jön többé erre a partszakaszra.
A fogadalma betartásához nem volt elég ereje. Pár nappal később titokban
figyelte a nő miden mozdulatát. Igyekezett elkerülni Lilient és távolról követte,
nem tudott betelni a nő szépségével, ábrándos tekintetével az izgató
nőiességével.
Lilien mind ebből semmit nem vett észre. De minden este lement a tengerhez,
nem mindig úszott ki, főleg hogy kezdett egyre hűvösebb lenni. Az ősz már a
tengeren járt és sebesen közeledett a szárazföld felé. Csak ott állt és nézte a
tengert, várt valakire. Így teltek a napok. Lilien többször eldöntötte, hogy nem
megy le többet a tengerhez. Maga sem értette, mi hajtja még. De olyan
sóvárgást érzett, aminek nem tudott ellenállni.
Lindra elszégyellte magát, mikor alig pár centire volt csak Lilinetől. Restellte,
hogy leselkedik utána és azt is, hogy pontosan tudta a nő is ugyan úgy vágyik rá,
ahogyan ő rá. Amikor elment mellette, és ha akarta volna, kinyújtja a karját,
meg tudta volna érinteni Lilient, érezte az illatát, ahogy elhaladt mellette. Akkor
eldöntötte, nem engedelmeskedik a parancsnak és megismerkedik a nővel.
Lilien a parton sétált a sziklák felé, a lemenő Napot nézte. A távolban egy alak
körvonali sejlettek fel. Szíve hevesebben kezdett dobogni és a remény újra ott
élt benne. Öntudatlanul is gyorsabban szedte szép karcsú lábait. Ahogy fogytak
a méterek egyre biztosabb volt, hogy őt látja. Hirtelen könny szökött a szemébe.
Biztosan tudta, hogy egész életében erre a férfira vágyott.
Mikor egymás előtt álltak, csak nézték egymást, alig bírtak megszólalni. De
szavak nem is kellettek. Nem létezik olyan szó, ami tökéletesen le tudta volna
írni azt, amit abban a pillanatban egymás iránt éreztek.
Úgy ölelték egymást, ahogy csak tudták, csókjuk szenvedélyes volt. Ha egy
pillanatra elvált egymástól ajkuk, égő fájdalom lépett a helyére. Csak a másik
ajkának érintése volt, ami megszüntethette a fájdalmat. A vágy olyan mélységét
élték át, amit előtte még soha. Sőt, elképzelni nem tudták, hogy ilyen létezhet.
Lilien remegett minden érintésnél, a vágy teljesen magával ragadta. A szédítő
vágy hullámai Lindrát is uralma alá vonta. Gyengéden lefektette a puha
homokba a kéjtől remegő szerelmét. Csókjuk megszakítása nélkül szerették
egymást. Lilien felnyögött, mikor megérezte Lindra súlyát. Szorosan ölelte őt,
csípőjét megemelte, lábaival átfogta a férfi derekát, megadva magát a szédítő
vágynak. Lindra nem akarta elsietni, hosszan akarta szeretni a nőt, amíg csak
lehet és soha el nem engedi. Mozdulataik lágyak és érzékiek, hosszan és forrón
csókolták egymást. A tengerszint emelkedett és pajkosan csapkodta lábukat
figyelmet követelve magának. Mert ekkora szerelem láttán a tenger is szeretetre
vágyott. De a szerelmesek ebből semmit nem vettek észre és vágyukat a
hullámok hűteni úgy sem tudták. Minden mozdulatukból áradt a szeretet. Mikor
eggyé váltak, az maga volt a csoda. Az igaz beteljesült szeretkezés, ami a
végtelen szerelem tüzében lángolt.
Erre vágyik minden ember, hogy ezt átélje. Ez, ami hajt minket. Lelkünk mélyén
tudjuk, hogy mit szeretnénk, szívünk minden alkalommal megsúgja, mit
keresünk. A valódi beteljesült szeretkezés nagyon ritka az emberek között. Úgy
tartja a legenda, hogy ahányszor egy pár a Földön megéli a beteljesülés valódi
csodáját egy szeretethullám söpör végig a Földön és egy pillanatra minden
ember boldoggá válik. Milyen lenne az élet, ha ezt minden ember átélhetné?
Lindra és Lilien akkor este átélték ezt a csodát, és utána is minden alkalommal.
Olyannyira szerették egymást, hogy a másik nélkül erős szenvedést éreztek. Ha
csak pár órát voltak távol egymástól, azt is örökkévalóságnak érezték. A sok
együtt töltött idő veszélyt is jelentett számukra. Lindra jól tudta ezt, de mégis
vállalta.
Egy alkalommal hibázott, nem vette észre, hogy követik. Ez végzetes hibának
bizonyosodott számukra. Lindrát elfogták és a király elé vezették. A király
kihirdettet, hogy a titkot minden áron meg kell őrizni és Lilien veszélyt jelent az
egész világukra és nem lehet tudni, mit tud róluk és kinek mondta el, így az
egész falut meg kell semmisíteni. Lindra hiába mondta, hogy nem mondott
semmit Liliennek, nem hittek neki. Árulónak tartották és megvetették,
kitaszítottá vált szerelme miatt. Úgy tervezte a király, hogy a tengert hívja
segítségül a kis falu elpusztításához. El akarta árasztani az egész falut.
Lindra kétségbe esett, hogy nem tudja megmenteni szerelmét. A tenger népének
volt egy bölcs, mi varázslónak hívnánk, de ők csak természet szellemének
nevezték. Aki esetleg tudna segíteni nekik, jutott eszébe Lindrának. Felkereste a
varázslót és elmesélte mi történt, és kérte segítsen neki megmenteni a szerelmét.
A varázsló egy ezüstös fényű, hosszú fehér hajú nő volt. Figyelmesen hallgatta a
férfit, közben kézen fogta és vezette egy virágokkal teli helyre. Itt még a
levegőből is virágok nőttek, vagy futottak. Mindenféle színűek voltak, amit mi
emberek nem is ismerünk. És mindegyik fényesen világított. Mikor Lindra a
történet végére ért, elértek egy rózsákkal teli helyre. Olyan varázslatos illat volt,
ha éreznéd, soha nem akarnál máshol élni, csak ott. A varázsló lehajolt egy kék
rózsaszálhoz, nem tépte le, csak megérintette fényes szirmait. Elmondta
Lindrának, hogy ennek a kék színű rózsának van egy kivételes hatása az
emberekre. Amint megérzik az illatát, álomba merülnek, és mikor felébrednek,
nem emlékeznek semmire. Ez lehet a megoldás, ha a királyt meg tudja győzni,
hogy nem árulta el a titkukat, akkor vigye el a lánynak a rózsát. Lindra lehajolt
és leszakította a kék rózsaszálat, amin nem voltak tüskék és olyan gyönyörű
volt. Lindra megsiratta a virág majdani halálát.
Lindra ezután a királyhoz sietett. Hosszú beszélgetést követően sikerül
meggyőzni őt, hogy semmilyen veszély nem les a népükre. De mindenképp
ragaszkodott, hogy Lilien veszítse el minden emlékét, ami Lindrához köti.
Lindra annyira szerette Lilient, hogy bármit megtett volna, csak neki ne essen
baja. Most mégis, ahogy sétált a közös sziklájukhoz, mérhetetlen fájdalmat
érzett. Ez lesz az utolsó estéjük együtt. Ezután soha többé nem találkozhatnak,
nem ölelheti többé, csak messziről nézheti majd. A könnyek csak úgy potyogtak
szép borostyánszeméből. Mire elérte a sziklát, sikerült összeszedni
lélekjelenlétét, és ehhez minden erejére szüksége is volt. A kezében a kék
rózsaszállal, ami ahogy kihozta a vízből elvesztette fényét és tüskéket
növesztett, de az illata ugyanolyan volt.
Lilien már messziről látta, hogy Lindra várja őt. Rögtön elfelejtette a több napi
gyötrelmét, csak a szerelme számított, és most ott volt és várt reá.
Találkozásuk olyan volt, mint az első. Szerették egymás és boldogok voltak.
Mikor kezdett már hajnalodni, Lindra odaadta szerelmének a rózsaszálat. Lilien
nagyon megörült a meglepetés virágnak, a szerelem és boldogság fénylett szép
szemében. Lindra, ahogy ezt látta nem tudta féken tartani könnyeit. Közben
Lilien a virág fölé hajolt és mélyen beszippantotta az illatát. Abban a pillanatban
mély álomba merült, talán még látta szerelme arcán végigfolyó könnycseppeket.
A férfi ott maradt egészen reggelig, vigyázta Lilien álmát és megfogadta, hogy
bár soha nem találkozhatnak egymással, de mindig vigyázni fog rá. Mikor a nő
ébredezni kezdett adott egy forró csókot a szájára és homlokára, majd bele
vetette magát a habokba. És messziről figyelte az ébredést.
Lilien fáradtan és fájdalommal ébred a tengerparton. Csodálkozva nézett körbe,
nem tudta, hogy került oda, és hogy miért aludt a parton. Mély fájdalmat érzett,
de nem értette, miért olyan volt, mintha elvesztett volna valami nagyon
fontosan, de már nem emlékszik, mi volt az. Mire ennek a gondolatnak a végére
ért a fájdalom is múlni kezdett. Ekkor vette észre a földön a kék virágot. Felvette
és nézegette, nagyon megtetszett neki a különös rózsaszál. Otthon vízbe tette, és
mikor gyökeret eresztett, elültette. Azóta honos a Földön a kék rózsaszál.
Lilien minden este lesétált a partra, és állt és nézte a vizet. Sóvárgott valami,
vagy valaki után. Ilyenkor mindig elszomorodott egy kicsit, de ebben a
szomorúságban volt valami mély szeretet, amit nem értett, de érzete és élete
során, sok bajon segítette át ez az érzés.
Lindra sem mulasztott el egyetlen egy alkalmat sem, minden este ott volt a
közelben és nézte szerelmét. Látta őt gyermekeivel az unokái körében. És még
mindig ugyan úgy szerette, mint a legelején. Ugyanúgy vágyott rá, és még
mindig elbűvölte a bája, finom nőiessége és szemében tündöklő ábrándosság.
Ami az évek során sokat fakult, de Lindra látta még a távolból is, és ez volt az,
ami segített neki túlélni.
Ha álltál már a tengerparton és nem tudtad mi az, ami vonzz , de nem tudtál
szabadulni az érzéstől és csak álltál ott és vártál, talán akkor lehet te is részese
vagy a történetnek. Hiszen Lilien leszármazottai még ma is élnek a Földön.
Péli Ildikó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése