érzem, mint akinek legalább 40 fokos láza van. A bennem élő szörnyeteg csak arra vár, hogy elszabaduljon és széttépje a mögöttem gyors léptekben haladó férfit.
Annyi mindent kéne mondanunk egymásnak és Tom kifejezetten azért verte szét az aulát és az őröket, hogy velem beszéljen. Mégis síri csendben tesszük meg az utat a kis szobáig.
Gondolatok és érzések sokasága uralja agyamat és szívemet. Minden idegvégződésemet érzem, mint kis antennák közvetítenek nekem. Olyan, mintha érezném a környezetemben lévő tárgyak rezgését és Tom minden egyes mozdulatát. Látni nem látom, hátam mögött lépked még is érzem minden rezdülését s még a szívverését is. Napról napra erősebben reagálok másokra és a környezetemre. Ha valaki két hónapja megjósolta volna nekem mind ezeket az eseményeket, a bennem végbe menő változásokat kiröhögöm az biztos. De most nincs kedvem nevetni sem magamon sem máson.
Kicsit reszkető kézzel nyitom ki a társalgó ajtaját, nem szívesen maradok kettesben Tommal.
Mikor hallom, hogy az ajtó csukódik, csak akkor fordulok felé! Gyötrelmes arckifejezéssel, szemében sajnálattal a szényen el nem téveszthető tekintettével néz rám. Nyoma sincs már az őrületnek szemeiben.
- Foglalj helyett. – Mutatok egy velem szemben lévő székre.
Kicsit még toporog és viaskodik magával, de végül eleget tesz a felkérésemnek. Legalább tíz évet öregedett az elmúlt egy hónap alatt, szemei karikásak, apró kis ráncai elmélyültek. Egy megtört ember ül előttem. A sajnálat egy apró szikrája világit szívemben, Hol van az a kedves ember a mosolygós gyönyörű szemével, akit megismertem. Mert aki most velem szemben ül az nem az a férfi. Egy apró intéssel jelzem, hogy beszélhet, hallgatom!
- Szeretnék először is bocsánatot kérni, tudom, hogy arra amit tettem nincs bocsánat, de nem tudok élni a bocsánatod nélkül! – Kezdi, majd egy kis szünet után folyatja. – Megtudsz nekem bocsájtani?
- Megbocsátok Tom, de elfelejteni soha nem leszek képes. Nagy fájdalmat okoztál nekem.
- Tudom! És, hogy soha nem tehetem jóvá! Undorodom magamtól.
Görnyedt háttal megtörve elkeseredetten folytatja.
- Nem akarom a felelőséget rád ruházni és mentséget sem keresek tettemre, mert erre nem létezik. De úgy gondolom és érzem, hogy te magad is jelentős szerepet játszottál az események ilyen mód alakulásában.
- Ezt, hogy érted. Vágok a szavába
- Nem is tudom, soha ezelőtt nem éreztem még csak hasonlót sem! Vágyban és dühben sem! És még soha nem fordult elő, hogy valaki úgy nézzen rám, ahogy te akkor és persze most. – Elgondolkodva szemöldökét is magasra húzva mér végig. – Kívánlak Líz most is. Majd az eszemet veszi a vágy, ami csillapíthatatlanul éget. Megváltoztál Líz már nem az a nő vagy akit két éve megismertem. Olyan a tekinteted mintha csillapíthatatlan vágyat éreznél s mint valami vad érzéki sugallat is érződik rajtad, Ami nekem folyamatosan erotikus és merevedésig feszített állapotot idéz elő! S erről Te tehetsz! Így értettem!
- Kívántalak akkor, de olyan félelmetes voltál, meg rémített a harag a szemedben. Nem értettem miért vagy annyira dühös! Elmondhatnád! Segítene az elfogadásban ha megértem.
Most nincs harag a szemében, homály helyett amit az aulában folytatott akciója után láttam, tisztán fénylik. Igaz ráncai mélyebbek lettek, de ahogy most ránézek újra az Én Tomomat látom. Lassan ellazul a testtartása, hátra dőlve karjait keresztbe fonva maga előtt, ismét beszélni kezd.
- Hát jó, de kérlek, hagyd, hogy befejezzem, ne szakíts meg kérlek.
- Rendben. Tom hallgatlak s ígérem, figyelmesen végig hallgatlak anélkül, hogy közbe szólnék.
- Az utóbbi pár hónapban feltűnt, hogy már nincs meg köztünk az a tűz, mint az elején. Úgy gondoltam ez természetes, elmúlt az újdonság varásza és a munkánk is lekötött mind kettőnket. Ettől függetlenül ugyan úgy szerettelek, mint a kapcsolatunk elején, sőt jobban.
Arról álmodoztam, hogy megkérem a kezed és Te boldogan igent mondasz. De mint tudjuk mindig elutasítottál. Kezdem félni, hogy talán Te nem úgy szeretsz ahogy Én téged.
A megszaporodott munkám lehetővé tette, hogy egy kicsit eltávolodjak tőled. Még örültem is neki. Így volt alkalmam felmérni, hogy valójában mennyire hiányzol nekem. Sokat gondoltam rád, érzetem hogy fontos vagy nekem még akkor is ha a szex mint érzelem nem hiányzott annyira. Kívánni mindig kívántalak csak már nem olyan erősen. Elfogadtam szerintem ez így természetes, ha együtt voltunk mindig nagyon jó volt azt hiszem mind kettőnknek. – Még mielőtt válaszolhattam volna, gyorsan megelőz! – Ne! Most ne mondj semmit.
A változás ami mindent megváltoztatott az Georgeék ajtajában kezdődött. Mikor kinyitottam az ajtót és szemedbe néztem, hirtelen nem kaptam levegőt. S mind ezt erős merevedés kísérte. Ekkor arra gondoltam, hogy mind ez természetes, hiszen szeretlek és kívánlak. Főleg, hogy három hétig nem is láttalak, természetesnek és kellőnek éreztem. Ekkor még nem találtam benne semmi furcsát. Csak később! Még a hirtelen csókodat sem. Figyeltelek egész este. Mikor nem láttad, folyamatosan néztelek. Akkor éreztem először azt a fékezhetetlen vágyat először! Azt hittem megörülök ha rögtön nem lehetek veled. Kényszeríteni kellet magam, hogy Georgéra figyeljek és ne rád! Olyan voltál, mint egy szexi angyal, aki fődre szállt, hogy engem kínozzon. Minden egyes mozdulatod erotikát sugallt és nem csak Én vettem ezt észre. Minden férfi téged bámult. Féltékeny lettem. Legszívesebben szorosan magamhoz fogva eltakarva a vizslató tekintetek elől, és megszöktettelek volna. De ellen álltam a kísértésnek. Ennek pedig az volt az oka, hogy nagyon rosszul ált a nyomozás és komoly problémákat kellett megbeszélünk. Ha akkor tudom mi fog következni hamarosan biztos elvittelek volna még mielőtt a boszorkány megjelent. A félelem, hogy elveszítelek és a szűnni nem akaró vágy kikészített. Aztán ott volt Linodé jóslata. Amiben beigazolódni láttam a félelmeimet. Egész este küzdöttem a merevedésemmel és a zöldszemű szörnyeteggel a lelkemben. Akár hányszor szemedbe néztem még akkor is amikor rosszul voltál hatalmas vágyat és erős csillogást láttam bennük. Ilyen csillogást szemekben még soha nem láttam azelőtt. Megbabonázott rendesen. Úgy éreztem magam, mint akit elvarázsoltak. Valójában pont ez történt, nem csak a ruha miatt, de valójában boszorkánynak éreztelek!
Mikor hozzám megérkeztünk már semmi másra nem tudtam gondolni csak a szeretkezésünkre, ami ránk vár. Csodálatos volt Líz! Nagyon Csodálatos!
S ettől félni kezdtem. A jóslat járt a fejemben, amíg az ágyon pihenve vártalak. Azt hittem bele halok a félelembe, hogy elveszítelek, hogy mást fogsz szeretni, és hogy az a másik okozza a halálod. Akkor ott éreztem szintén először, hogy inkább megölnélek, mint, hogy elveszítselek. Ez az érzés megrémített félelem, hogy tényleg tudnálak bántani letaglózott. Majd beléptél a szexis fehérneműben, a szemedben azzal a furcsa már nem is emberi csillogással s éreztem elveszek. Ismét szeretkeztünk. És amiről utána beszéltünk az kiborított. Egyértelmű lett számomra, hogy hamarosan vége lesz a kapcsolatunknak. Láttalak egy másik még arcnélküli idegen karjaiban, láttam, ahogy élvezel vele, és láttam, ahogy végez veled. Akkor valójában megörültem, a gondolattól hogy elveszel, megölnek, és én ott állok majd a koporsód felett, kisírt szemekkel. És az másik kaján nevetésest véltem hallani. Amíg te békésen aludtál a karjaimban addig én a pokolban voltam miattad! A testi és szellemi fáradság legyőzött, szerencsére és elaludtam.
Arra ébredtem, hogy sikítasz és segítségért könyörögsz, és úsztál a verejtékben. Alig tudtalak felébreszteni. A félelem egyre erősödött bennem égette a lelkem. Nagyon fájt.
Majd kértelek, hogy menny el inkább fürdeni ne maradj velem, azt mondtam, azért mert akkor nem az evésre fogok figyelni, hanem rád. Ez csak rézben volt igaz! Az volt a
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése