Minden mozzanatomat, rezdülésemet figyeli, ahogy a pánik egyre jobban elhatalmasodik rajtam, úgy változik az álomvilágból hozzám érkező tündér reakciója. Már nyoma sincs az ajkai körüli mosolynak. Valami egészen más jelent meg csodás arcán, a harag árnyékát látom, rajta a szemeiben tüzes vad láng lobog, ami már nem élénkzöld inkább lilás árnyalatba vált. Vonásai megkeményednek és a kisfiús vonásai, ami annyira tetszett, eltűntek. Egyre torzuló arc láttán teljesen ledermedek.
A változás itt nem ál meg, vállai előre ugranak, izomzata mintha nem lett volna, eltűnik, csontozata megerősödik és láthatóvá válik. Nagyon rövid idő alatt emberi alakja semmivé foszlik és egy haragtól feltüzelt felismerhetetlenségig elváltozott lény ál előttem. Szörnyű félelem lett úrrá rajtam, menekülés lehetőségét elveszettnek látom. Sikítani próbálok, de egy hang nem jön ki a torkomon. Lábaimat felhúzva erősen átölelve, összegömbölyödök, szemeim becsukom és reménykedek, hogy mikor kinyitom, mind ez eltűnik és normális lesz minden. Már cseppet sem akarom az álom valóságot, csak felébredi, szeretnék, de gyorsan, menekülni erről a helyről és elfelejteni az egyszemélyiben jelenlevő tündért és szörnyeteget.
Csukott szememen keresztül is érzem, hogy megmozdul, már az ágyon van, súlya alatt érezhetően megsüljed az ágybetét, lenyomatot képezve fizikai valójára. Kinyitom, a szemem nem akarok vakságba burkolózni, bár jobb lenne öntudatlan állapotba kerülni és semmiről nem tudni. Lila szempár villanásából egyértelmű utasítást kapok. Ne mozdulj! Ezzel a figyelmeztetéssel talán az életemet akarja megmenteni? Vagy egyszerűen parancsot teljesítek a mozdulatlanságommal?, Végül is azt hiszem ebben a helyzetben mindegy is, hiszen nem is tudtam volna. Csontos kezei lábaimra kulcsolódnak, hideg érintése, mint a halál érne hozzám. S már húz is lefelé, egészen még teljesen vízszintes helyzetbe nem kerültem újra!
Végig simított a lábaimon egész a combom tövéig, majd egyetlen gyors mozdulattal feszítette szét szorosan összezárt végtagjaimat. Ezáltal utat nyerve a legérzékenyebb testrészemhez. Érintése, mint a jég, de nyomai helyén égek mintha meggyújtottak volna. Lángokban égtem a kegyetlen fájdalom mintha megsokszorozta volna erőmet, életben maradási ösztönöm életbe lépet. Magam sem tudom, hogy volt erőm, na és bátorságom, de talán úgy éreztem harc nélkül nem adhatom meg magam. Ha nem sikerül, akkor legalább nem adtam könnyen, harc nélkül azt amire vágyik. Micsoda ostoba képzelgés volt. Hirtelen mozdulat sorozatom, meglepte, nem számított rá, fel sem merült benne annak a gondolatnak a parányi szikrája sem, hogy megpróbálok védekezni. Pillanatnyi előnyömet kihasználva, sikerült kiszabadítani a szorításából az egyik lábam s már rúgtam és rúgtam, karmoltam, ütöttem ahol csak értem. De mintha a falat ütném, meg sem érzete. Vegyes döbbenet és harag sugárzott cseppet sem szép szeméből. Olyan gyorsan történetek ez után az események, hogy szemmel sem tudattal követni lehetetlen egy halandónak. Vad erővel láncolt ismét rabságom színteréhez, combjaim közé térdelve egyik kezével mellkasomat szorítva lefelé a másik kezével fejem felett karjaimat fogta vas marka. Szorítása elképesztő erővel hatott a csontjaimra azt hittem nem darabokra törik általa inkább porrá zúza őket. Pillantásától megfagyott ereimben a vér. A testemre ható nyomás ereje nem csökkent még akkor, sem amikor tekintetét a nyakamra szegezte. Lassan rám hajolt és ajkaival meg érintette először a nyaki ütőeret majd csókjaival birtokba vette a nyakam s vállaimat. Szája hűvössége nyomán érzékelt fájdalom már nem volt annyira erős, mint korábban. Izmaimban lévő görcsök engedni látszódtak, meg érezhette, mert ezzel arányosan az Ő nyomása is engedett.
Fülemhez hajol és alig halhatóan valami furcsa nyelven beszélni kezdet. Hangja mély és érces, még is meg nyugtatólak hat az idegrendszeremre. Szavak értelmét ugyan nem értettem csak érzékeim kifinomultságával fogom fel őket. Suttogással egy időben a mellkasomat szorító keze enged és a nyomást felváltja a gyengéd simogatás. Keze csak úgy vándorol a hasamon keresztül a melleimre. A fájdalom már szinte nem is érzékelhető, ahogy simogat, csak undort érzek, de még is a testem reagál minden egyes érintésre. Hihetetlen a kémia soha
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése