szándékom, hogy legyőzöm magam és mikor felöltözve visszajössz már nem jelentek veszélyt rád nézve. De nem így történt. Mindent megtettem, amire képes voltam, hogy megnyugodjak. Nem csak a vágyam sokkal inkább a fájdalmat, amit okoztál és ez által kiváltott dühöm csillapodjon. Ahogy megláttalak a konyhában még mindig az ingemben még jobban dühös lettem rád de leginkább magamra. Azt gondoltam látod rajtam, hogy szenvedek és még is játszva kínzol engem! Mérges voltam magamra is mert akkor már érzetem nem foglak elengedi, akartalak ott és rögtön. Szeretni akartalak, de bántani is közben, hogy érezd Én mit érzek! Érezd mennyire szenvedek. Nem tudtam akkor és ott felfogni, hogy olyasmi történik velünk amire egyikünk sincs felkészülve. Most már sok mindent értek vagy legalább is másként látom! Erről majd később beszélek, ha érdekel! – Itt elhallgat, újra összegörnyed, mint akinek erős fájdalmai vannak, arcát kezébe temeti, és előre hátra dől a székben. Szörnyű így látni, fáj a szenvedését nézni. Kis idő után amit nem zavarom meg közbeszólással. Ismét beszélni kezd. – Amikor láttam mit tettem mikor kitisztult a fejem. Életemben nem éreztem még akkora fájdalmat és kétségbeesést. Nem a börtöntől a felelősség vállalástól, a te fájdalmad okozott nekem akkor fájdalmat, hogy azt hittem tényleg belehalok. Nyilván való lett számomra, hogy soha nem tudnálak bántani, mert a szenvedésed láttán érzett kegyetlen fájdalom mindennél erősebb volt. Inkább magammal végeztem volna, mint, hogy akár egy ujjal is hozzád érjek.
Mire magamhoz tértem Te már nem voltál ott. Azt hittem elmentél. Meglepődtem, hogy az előszobába talállak. Csak bocsánatot akartam kérni és elmondani mind ezt, de te olyan iszonyú haraggal voltál felém, ami letaglózott rendesen. S mikor azt mondtad, hogy ne mennyek közelebb, mert megölsz, akkor végem volt. Tudtam, hogy elveszítettelek, meg akartam halni és nem bántam volna, ha megölsz! Vágytam rá, hogy megtedd.
Megjött a taxid és Te elmentél, Én meg ott maradtam egyedül a félelmeimmel, a fájdalommal, az őrületemmel.
Azóta próbálok beszélni veled, de nem adtál rá lehetőséget. Nem maradt más választásom csak ez amit ma tettem! Természetesen kifizetem a károkat, amiket okoztam.
Labilis idegállapotom végett leszereltek! Így a végkielégítésből bőven futja a költségekre.
Volt mikor Líz Te jelentetted az életet számomra és néz rám most. Te lettél a halálom! Tudom és érzem, hogy így van.
Ennyit akartam mondani! Azt hiszem mindent elmondtam, amit lényegesnek tartok.
Most megyek Líz, köszönöm, hogy végig hallgattál. Nem kell kikísérni egyedül is kitalálok! A számlát küldjétek a címemre. Szia Líz! Légy nagyon boldog, amíg teheted!
- Állj meg! Hová mész? – Meglepő gyorsasággal ugrok fel a székemből látva, ahogy Tom már az ajtónál keze a kilincsen!
- Nem akartál beszélni velem! Gondoltam elmondom, amit akarok és megyek.
- Nem akartam az igaz, de most nem mehetsz még el. Van még egy csomó kérdésem, amire szeretnék válaszokat kapni.
- Valóban? – kérdi és kíváncsian fordul vissza.
- Igen! Mire utaltál pontosan mikor azt mondtad, hogy most „már sok mindent értek vagy legalább is másként látom!” – Kérdésem elgondolkoztatta. Darabig még az ajtóban állva gondolataiba merülve ált, majd leült ismét a székre. Én is visszaültem a helyemre és türelmesen vártam, hogy beszélni kezdjen ismét.
- Hmm Igen ezt mondtam! Valójában csak arról van szó, hogy sokkal tisztában látom a kapcsolatukat. Vagy is a volt kapcsolatunk. Én mindig tudtam, hogy soha nem fogsz nekem igent mondani. Csak most ismertem fel, hogy magamnak is hazudtam veled kapcsolatban. Már az elejétől érzem, hogy keresel valamit vagy valakit, amit Én nem adhatok meg neked. Sajnálom, hogy túl gyenge voltam beismerni magamnak az igazságot. Nagyon szeretlek Líz, nincs más mentségem rá!
- Az Én hibám is Tom! – Kezdem, mert érzem, hogy így igaz, Én is tehetek mindezekről nem csak Tom. – Éreztem Én is, hogy hiányzik valami nekem, de úgy gondoltam, vad és bolond ábrándokat kergetek és nem akartam igazán figyelembe venni őket! De még is az eszem azt súgta, hogy Te vagy számomra az igazi társ, de a lelkem és a szívem, hogy nem. Fontos lettél számomra, fontosabb mit eddig bárki az életemben. Eszem helyett a szívemre hallgattam mint oly sokszor és ez alól Te sem voltál kivétel. Bocsáss meg nekem a fájdalomért, amit okoztam neked.
- Bocsánatot kérsz? Te tőlem? De, hogy befejezzem az előbbi kérdésedre adott válaszomat. Tudnod kell, hogy komolyan elhiszem Linodé minden egyes elhangzott szavát. Az elmúlt három két alatt történt események alapján nem tehetek másként. Bebizonyosodott, hogy olyan dologgal állunk szemben, ami fellettünk áll. És Líz sajnos a rád vonatkozó jóslatban is van igazság. Hiszen Te mindig a szerelmet kerested ez érzelem által kiváltott érzésekre vágytál és mai is vágysz! Ez igaz tudom, hisz Te magad mondtad el akkor éjszaka. Így jogos a feltevésem, ha eddig Linodé minden szava értelmet nyert és akkor a rád vonatkozó jóslat és a másik is igaz! – Az okfejtése egy kicsit sántít, de meg kell hagyni eddig, van benne ráció. Közbe szólni vétek lenne így hallgatom tovább. – Arra még nem találtam magyarázatot, legalábbis igazoltat, hogy Te mitől változtál meg. Talán és ez csak elmélet, a tested érzi, hogy itt a küszöbön a áhított szerelem és így jelez neked, hogy élvezd amíg teheted. Vagy valami ilyesmi. – le vagyok sújtva az elhangzottaktól.
- Ezt a sok marhaságot el is hiszed? – Kérdezem megdöbbenve.
- Nem marhaság Líz!- Várom, hogy folytassa, de úgy látszik, eszébe sincs tovább beszélni, csak ül maga elé bámulva.
- Mire céloztál azzal, hogy olyan dolgokkal álltok szemben, ami feledtettek áll? – Felnéz, egyenesen a szemembe majd hátra dől és folytatja.
- Már nem vagyok rendőr nyomozó, de a titoktartás továbbra is köt. – Féloldalas mosollyal válaszol. Ez a mosoly arra enged következtetni, hogy van valami a tarsolyában, amit nem köt a titoktartás. Így tovább faggatom.
- Miért érzem azt, hogy Téged nem nagyon érdekel a szabályzat?
- Hivatalosan nem vagyok nyomozó, de azt sem mondtam, hogy a nyomozásról lemondtam. Eszemben sincs! Ahhoz túlságosan a vérembe van a szakma és imádom, hogy ilyen könnyen feladjam. – Kis gonosz mosoly kíséri szavait.
- Akkor nem hivatalosan nyomozol tovább? És mi lesz a kollégáiddal?
- George és még páran segítenek, no persze csak óvatosan, mert figyelik őket. De én teljesen hivatalosan nyomozok. Ugyan is magánnyomozói igazolványt, jelvényt szereztem.
- Értem! – De közben leesik az állam. - Magánnyomozóként viszont a megszerzett információkat már elmondhatod, ugye?- Kíváncsiságom egyre jobban elhatalmasodik rajtam s már a vad védelmi ösztönöm is alvásra hajtotta kicsiny fejét.
- Azért ez ennyire nem egyszerű, de igen jól látod a lényeget.
- Ezt csak úgy hagyják a feletteseid? – Hitetlenkedek.
- Sok embernek szúrja a szemét, de nem tehetnek ellene semmit. Húsz éve nyomozói szolgálat után és fedhetetlen múlttal sima ügy volt. – Ha valamire igazán büszke lehet, akkor ez az.
- Akkor elmondhatod nekem mire utaltak Linodé szavai? – Na persze csak ha akarod. Teszem hozzá kicsit durcásan.
- Igen elmondhatom.
- És el is mondod? Vágok szavába sürgetésemmel.
- Itt? – Kérdi mintha a valami igazi nagy hülyeséget kérdeznék.
- Igen itt! – Ismétlem sértődötten.
- Itt nem mondom, biztos van munkád, szóval és Én sem érek rá tovább. Nem sokára találkozom Linodéval.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése