Meg nem született gyermek
Lecsukódik napnak fénylő szeme
Mikor felragyog a hold sugárzó, sárga fénye
Valahol szerelmükben boldog egy pár
Felvillan bennük a mindent elsöprő vágy
Szenvedélyben múló szerelmes percek
Vad vágyban élő két szerető lélek
Szerelmük gyümölcse ezen az éjszakán
Megfogan és a hold békésen vigyáz rá
Túl nagy ár volt minden egyes percért
A múló szerelmükért s hazug szenvedélyért
Az anya méhében a szunnyadó gyermek
Kinek születéséről nem értettek egyet
A férfi könnyedén tovaszállt, mint a kámfor
Azzal foglalkozott, mire szíve vágyott
Nem volt fontos mit érez a nő, csak a vágya
Messzeségben érte dobogó szívének párja
Telihold és újhold többször váltotta egymást
Télből tavasz lett és kinyílt a sok virág
A remény is élt még, hogy egyszer visszatalál
A férfi ki elhagyta a nőt és magzatát
A tavasz szele fájdalmat hozott és csalódást
Betegséget és sok átvirrasztott éjszakát
Mégis a boldogság szikrája ott volt a percben
Mikor a nő pici növekvő hasát nézte
Elképzelte a babát fénylő kék szemekkel
Pici arcát mosolygós gödröcskékkel
Szerette a magzatot jobban, mint az életét
Megtett volna mindent a boldog életéért
De a sors másként akarta, nem engedte élni
Anya legyengült szervezete ellen küzdeni
Fehér falak, korházi ágy lett a történet vége
Műtéttel zárult ez a szerelmi történet
Ha láttad voltan a nőt, hogy dobogott szíve
Belenéztél volna szemébe, jéggé fagy a lelked
De nem volt senki, ki ezt érezhette volna
Egyedül volt egyenesen a pokolba taszítva
Ott volt Ő egyedül, fehér ágyba fektetve
Fájdalom az arcát hófehérre festette
Egy csepp könny sem hullott szép szeméből
Csak a bánat
világított szíve, lelke legmélyéről.
Péli Ildikó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése