Baljós álmok (26-27 )

     Bejárati ajtó előtt állok már kabátban útra készen és imádkozva, hogy időben jöjjön a taxi. Félek, ha még sokáig itt kell maradnom, nem tudom vissza fogni indulatim. És az végzetes hiba és tett lenne.

Minden idegszálam kiélesedve, felkészülve a támadásra vagy a védekezésre. Van egy olyan érzésem, hogy nem nekem kellene most már védekeznem. Nem tudom miért, de biztos vagyok benne! Gyenge nő létemre érzek valami furcsa erőt, ami uralni kezdi minden izmom és lassan már az agyam, ami lehetővé teszi a sikeres támadást. Már tudom, soha többet nem leszek szenvedő alany! Bárcsak érteném mind ezt, ami velem történik.

    Tom mozgását érzem, megfordulok, de nem látom őt sehol. Kis idő elteltével botorkálva, összetörve jelenik meg az ajtóban.

Hirtelen megtorpan, valószínű nem számított arra, hogy még itt vagyok. Az indulat végig szalad rajtam, mint egy hullám. Remegés felerősödik, és komoly erőfeszítésembe kerül nem Tomra támadni.

Az meglepetésből felocsúdva könyörgésbe és rimánkodásba kezd

-                     Istenem úgy sajnálom, nem tudom mi ütött belém, bocsáss meg könyörgök. Líz! Bocsáss meg! Teljesen elvesztettem eszemet, nem értem, hogy voltam képes. Hidd el nem voltam magamnál. Líz könyörgök hallgass meg.

Esedezés közben egyre közelebb jön én pedig ugrásra készen figyelmeztetem.

-                     Ne gyere közelebb! – Hangom nagyon erősen és mélynek hallatszik, Tomot is megállásra készteti.

Tom tekintete tényleg olyan mintha megtébolyodott volna.

-         Líz beszéljük meg, vagy mond meg mit csináljak!

-         Már tettél ép eleget! – Mondom gúnyosan neki vetve a szavakat! – Tekintete hirtelen változik, már nem csak megbánás van benne.

-         Hová készülsz? A rendőrségre akarsz menni? Mond már! – Üvölti!

-                     Ne gyere közelebb Tom. – Kénytelen vagyok figyelmeztetni, mert megindult felém! – Ha még egy lépést teszel felém, megöllek!

Ez hatott, nem csak a hangerő, de ahogy kiejtettem a szavakat, Tom arcára kiül a döbbenet és talán a félelem!

II Fejezet!

Még három hét elteltével is nehéz újra élni azt a januári szombati délelőttöt.  Ha csak rágondolok, amit megvallva elég sokszor teszek, feltámad bennem a gyűlöltet. Pszichológusként számtalanszor kezeltem erőszakot elszenvedő nőket és sajnos gyerekeket.  Pontosan tudom, min mennek át a megerőszakolt nők, milyen törékenyek lesz lelkük és mennyire nehéz újra bízniuk az emberekben és főleg a férfiakban. Elgondolni is szörnyű hogyan tudnak a történetek után új és tartalmas életet kezdeni.

Megaláztak, fájdalmat okoztak, de nem érzem magam még sem olyan törékenynek, mint a hasonló helyzetben lévő nők. Csak gyűlölet és harag van bennem, ami érthető lenne. A probléma ott kezdődik, hogy nem Thomast hibáztatom a történtekért. Na nem is magamat, csak van egy olyan eszement érzésem, hogy nem Tom felelős érte. Ez is azt bizonyítja, hogy nem jelentettem a bűncselekményt a rendőrségen.

Valami kiváltotta belőle és szörnyeteget csinált egy jó és szeretetre méltó férfiből. Számtalanszor voltunk már együtt és soha nem éreztünk egymás iránt erős vágyat. Kivéve azt, borzalmas napot. 

Velem is mintha megfordult volna a világ, ha most bele nézek a tükörbe már nem az nő néz vissza rám, mint aki egy két hónapja voltam! A szemem színe változott egy kicsit élénkebb lett és fényesebb, de nem ez a lényeg! Valahogy Én változtam, pontosan nem tudnám meghatározni miben, csak már nem az vagyok, aki voltam. És Tomon is pont ezt látom! Velem ellentétben Tom miattam változott vagy is én idéztem elő a Vátozását. Én viszont az óta érzem másnak magam mióta megjelentek életemben feketeségbe burkolózó álmok!

   Az elmúlt három héten a munkámra sem tudtam figyelni. Így úgy határoztam, hogy a holnapi naptól kezdve kiveszem a szabadságaimat és kiderítem, mi a nyavalya folyik itt.

Ha egy betegem ilyen jellegű problémákkal keresne meg pontosan tudnám milyen kezelésre lenne szüksége. Érzékeim az súgják, hogy nem vagyok beteg sem örült! Ennek tudatában ott kezdem a kutatást ahol minden kezdődött az álmaimnál. Érzem a megoldás bennük van és csak Én vagyok az aki feltárhatja és megoldhatja őket.

Szükségem lesz egy EEG-re és még egy alvásfigyelésre melyben izolálható a REM alvás és a nem REM alvás alatt végzett agytevékenységem! Még az alvás valódi okát nem ismeri a tudomány és az álomról is csak elméletek vannak, még is így összegezve számítok hasznos információkra és eredményekre. Minél előbb időpontot kell kérnem Dr. Richárd Weston kollégámtól.

    Gondolatimból a hirtelen a kis orvosi szoba ajtaját rám törő asszisztensem Jane zökkent ki.   Ajtóban megállva erősen kapkodva a levegőt próbál megszólalni. Elképzelni sem tudom mi a csudáért nem hív fel ha valami ennyire sürgős, hogy végig rohan az egész intézeten, hogy beszéljen velem.

-                     Mi a baj Jane? Nem kell úgy rohanni telefon is van a világon, és ami még jó hír nekünk is van egy pár!

-                     Biztos melléraktad a telefont! Mindig foglaltat jelez. Hívtalak sokszor! – Mondja még mindig levegő vétellel küszködve.

Tekintetem követi az Övét, Jane megrökönyödve néz hol rám, hol a készülékre. Ami valóban félre volt rakva. Jane arcát fürkészem nagyon ideges és feszült szeme folyamatosan jár mintha minden apró kis tárgyat bele akarna mélyen vési agyába. Ajkait gyakran harapdálva tanácstalanul ál és vár. Csak egy kicsit egyedül akartam maradni, már szidom magam, hogy lehettem ennyire felelőtlen. Tényleg ideje szabira mennem! Még jobban idegesít, hogy nem mond semmit csak ál ott.

-                     Mond, már mi a baj az isten áldjon meg! – idegességemben a saját butaságomból kifolyólag szegény semmiről nem tehető Janéval kiabálok. – Bocsánat! Kérlek, mond már mi a baj.

-                     A barátod Thomas Garson üvöltve követeli, hogy beszélhessen veled. – Mély levegőt vesz és folytatja. - Eleinte még türelmes volt, hívtalak sokszor, de mivel nem jött válasz minden áron fel akart ide jönni hozzád. Mivel kérted, hogy nem akarsz vele beszélni nem engedtük fel. Ekkor kezdődött a düh rohama! Már hívtuk a biztonságiakat is de őket kapásból dobálta a sarokba. Csak úgy volt hajlandó megnyugodni, hogy megígértem személyesen kereslek meg és ha kell erőszakkal viszlek oda.

   Ahogy elnézem a kis Janet valóban elszánta magát rá, hogy megtegye. Ezt azért megnézném! De most nem ez a fontos. Ép ezt akartam elkerülni az elmúlt hetekben. Hiába várt Tom már reggelente az ajtóm előtt, vagy éjszakába menően verete az ajtóm vagy küldte Georgeot, nem akartam, hogy a közelembe kerüljön és beszélni sem akarok vele sem pedig róla. Nem bírnám elviselni. És most mit csinál? Kihívja maga ellen a sorsot. Iszonyatos düh támad, fel bennem nem tudom, képes leszek e visszafojtani.  Nem húzhatom, tovább beszélnem kell vele.

-         Ne aggódj Jane! Már mehetünk is, csak összekapom magam. – ki tud még róla? – Kérdezem reménykedve, hogy Dr. Montoya a klinika igazgatója még nem szerzett tudomást az incidensről.